Kiss Balázs vagyok, 22 éves válogatott tornász. 2020-as decemberben Törökországban a Torna Európa- bajnokság bronz érmes csapat tagja, hogy az eredményemet miért is említem egyből az elején? Mert innen indult az egész. Életem egyik legmeghatározóbb eseménye után mikor egy kemény és küzdelmes év végén, a pandémiás helyzet után ekkora sikert ér el az ember boldogan, motiváltan és munkára éhesen kezdi meg az új szezont.
Egy magasabb szintről kezdtem bele a 2021-es évbe, amit már a felkészülés elején kisebb sérülés nehezített meg, majd amiből helyrejöttem és újra munkára kész lettem jött csak a “fekete leves”. Az idén áprilisban rendezett baseli Torna Európa bajnokságra talán kész lettem volna és versenyezhettem volna de jött egy törés az életemben. Április 6-án talajon egy új mozdulatsor gyakorlása közben (egy előre szuplé egész csavar kötve előre zsugor dupla szaltó fél fordulattal) amit szivacsgödörbe igyekeztem helyesen kivitelezni, ami a sportoló számára legbiztonságosabb környezet egy elem elsajátítási fázisában. A nem megfelelő medencébe érkezve nem minden úgy történt ahogy számítottam rá. A szivacsgödör egy kb 180 cm mély beton medence, alján egy vastag puha szivacsbálával amire a rengeteg szivacskocka jön rá normális esetben, itt nem ez történt ugyanis az alján lévő bála nem volt beépítve. Amikor leérkeztem minimálisan süllyedve a gödörben a szivacsok összenyomódtak és 3 méter magasból közvetetten betonra érkeztem le. Éreztem ahogy teljes talpammal leérkezve kisimult a talpboltozatom és beszakadt a jobb bokám. Kicsit bent feküdtem érezve a fájdalmat de semmi komoly, nyomtam már meg a bokámat néhány nap és rendben lesz, nem örültem neki de nem tudok mit csinálni. Kimásztam a gödörből, próbáltam ráállni, mozgatni, lerázni hátha segít valamit de nem igazán javult a helyzet. Színe nem volt, be még nem dagadt így bíztam benne, hogy a szalagok nem sérültek.
Értesítve szüleimet jöttek értem egyből és mankóval távoztam a teremből. Délután szörnyű fájdalom következett mikor kihűlt a bokám, ekkor kezdtem kétségbe esni. Másnap elmentem orvoshoz aki a röntgen felvételek után mit sem látva a képeken egy hét fekvőgipszre intett bokaficammal. Egy hét pihenést követve a kontrollon készített röntgenen valami nem tetszett az orvosnak, ezért jobb képalkotói eszközre volt szükség, hogy lássa mivel van dolgunk. A CT felvételen egyértelműen látszott a pontos helyzet, eltört a bokában központi szerepet betöltő ugrócsontom. Az orvos a képet látva egyből hívott több szakembert is, hogy kikérje véleményüket mi legyen a teendő a fiatal élsportolóval. Én őszintén szólva már a nem túl biztató telefonbeszélgetések hallatán elérzékenyültem és éreztem, hogy nem csak a bokám hanem egy világ tört és dőlt bennem össze. Láttam magam előtt ahogy nem csak a néhány hétre lévő Európa bajnokság hanem a fél nyaram és az egyik álmom az októberi Japánban rendezett világbajnokság is szertefoszlik ami fél év múlva lett volna. Szörnyű érzések kavarogtak bennem. Ilyenkor felmerülnek az emberben a gondolatok, hogy “mi lett volna ha” mondjuk nem csinálok még egyet abból az elemből amiből lesérültem. Két nap múlva reggel a műtő osztályon találtam magam egy beszélgetésben a nagyon profi és tapasztalt boka specialista orvossal aki szembesített azzal mi is fog történni és mire számítsak az elkövetkezendő időszakban. Elég ritka és súlyos eset az ugrócsont törése, normál esetben egy hétköznapi embernek három hónapra gipszbe tennék a lábát és ez időre teljesen tehermentesítenie kéne, semmilyen súly nem kerülhet a lábra. Mivel sportoló vagyok nálam ez az opció nem jöhetett szóba ugyanis ennyi teljes mozgás mentesen idő után nem lehet olyan mint a régi. Így tehát az orvos azt mondta két titanium csavarral rögzítik a csontot, hogy biztosan jól forrjon össze és számomra gipsz csak a varratszedésig szükséges de súlyt rátenni szigorúan tilos három hónapig. A sikeres műtétet követően mondta az orvos, hogy az egy hónapos kontroll lesz a mérföldkő amikor eldől, hogy az igen rossz vérellátással rendelkező baromi lassan gyógyuló ugrócsont javul és alkalmas lesz az élsportra vagy pedig látszanak a csontelhalás jelei, ami nem lett volna túl biztató ilyen fiatalon sportolóként. Ha ezt a folyamatot elkerüljük akkor három hónap mankó és újabb három hónap gyógytorna után képes leszek normálisan újra futni. Ez nagyon hosszúnak tűnt, és tudtam, hogy képes vagyok gyorsabban felépülni mint hat hónap.
Hiszek abban, hogy fejből indul a gyógyulás. Meg is született bennem a gondolat ami végigkísért gyógyulásom útján, hogy egy Kiss Balázs 2.0-át szeretnék felépíteni, egy erősebb, tapasztaltabb, jobb verziómat. Szó szerint új „vasalapokra” helyezem egészségemet, jövőmet, karrieremet, életemet. Minden tudásomat bevetve pozitív gondolatokkal tápláltam elmémet és tartottam magamban a hitet, vizualizálva egészségemet. Igyekeztem meglátni a jót ebben a helyzetben, lehetőségem nyílt olyan dolgokra amikre amúgy nem volt időm a napi hat óra edzés mellett. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer lesérülök, ez az opció nem létezett bennem, ezért elkezdtem kérdéseket gyártani. Miért is történt ez most velem? Mire szeretne a sérülésem tanítani? Miért kaptam az élettől ezt a helyzetet? Volt időm befelé figyelni és megtalálni magamban kérdéseimre a válaszokat, ezzel együtt megismerni önmagam és elgondolkozni ki is vagyok én, mik a céljaim, hova szeretnék eljutni.
Hálás vagyok a sok csodálatos profi szakembernek akik fizikális és mentális síkon is támogattak az egész felépülési folyamat alatt ami szépen haladt. Az első hónapos kontroll megerősített ugyanis az orvos azt mondta, hogy átlendültünk a kritikus fázison, jó a csont vérellátása. Itt újra erőre kaptam és folytattam azt amit elkezdtem, tudtam jó az irány és minden rendben lesz, de közel sem volt még az út vége. A tizenhárom hét mankózás sok dologra megtanított, többek között a hálára. Mennyi mindenért lehetünk hálásak! Elkezdtem hálás lenni alapvető dolgokért miközben egy kiszolgáltatott helyzetbe voltam. Szerencsés vagyok, hogy vannak lábaim és majd fogom is tudni használni őket. Bármit megadtam volna, hogy csak az utca végéig kisétálhassak, nem is beszélve arról mennyire égett bennem a vágy a torna iránt. Három hónap után mikor a gyógytornászhoz mankóval mentem be és mankó nélkül jöttem ki nevetve, vigyorogva és zokogva az örömtől hívtam fel édesanyámat, hogy képzelje el tudok újra járni. Mennyire egyértelmű, hogy tudunk járni nem?! Én azóta minden reggel hálával kelek ki az ágyból, amiért le tudom tenni mindkét talpam a földre és fel tudok rájuk állni.
Természetesen elkezdtem újra edzeni, barátkozni a mozgással és felfedezni testemet mikre is képes a teremben.
Egy lehetőségként fogtam fel a helyzetemet, hogy a bukfenc újratanulásától kezdve esélyt kaptam korábbi technikai hibáim kijavítására. Fájdalmas, hosszú és nagyon nehéz volt de mint egy kisgyerek úgy élveztem megtanulni újra tornázni és érezni, hogy egy bukfenctől elszédülök, míg előtte szaltók, csavarok, kézállások tömkelegét csináltam egy edzés alatt teljes könnyedséggel és természetességgel.
Négy hónap után megtanultam újra futni, öt hónap után sikerült az első szaltóm talajról talajra két lábra, hat hónap után sikerült megcsinálnom minden ugrássort újra a talaj gyakorlatomból.
Mérhetetlen boldogság töltött el minden lépcsőfoknál gyógyulásom során, de ami óriási örömöt okozott, hogy szeptemberben a Duna aszfalt magyar bajnokságon újra versenyezhettem, még ha csak lólengésen is de elindultam az eddigi legerősebb gyakorlatommal aminek sikeres végrehajtásával a dobogó legfelső fokára állhattam. Ezzel éreztem azt, hogy megérkeztem, újra tornásznak érzem magam. A sérülés megtanított a türelemre is, mindent a maga idejében így idén még nem de jövőre újra képes leszek mind a hat szeren versenyezni. Ma már tudok a sérülésemre hálával gondolni mennyit is adott nekem és örülök, hogy azzal válhattam az út során aki most vagyok.
